Utazási élménybeszámoló

Távol keleti kalandok (Guangzhou, Hongkong, Makaó)

Életem első, merészebb és kalandosabb utazása Kínába vezetett 2005 novemberében. Az akkori munkám kapcsán sikerült eljutnom ebbe a távoli és érdekes országba. Frankfurtból indult a dél-kínai túra egy kényelmes Boeing géppel, ami bő 9 órás repülés után landolt Pekingben.

Igazából ekkora távolságnál és időtartamnál érzi már az ember, hogy azért kezd szűk lenni az az ülőhely, s jó lenne egy kis játszótér a gépen, hogy átmozgasd az izmaid. A gép farok részében kaptam helyet anno, ami nem a legkényelmesebb volt ugyan méretét tekintve, viszont páratlan panorámát láthattam a gép ablakából s nem ült mellettem senki. Pekingbe érkezve sok pihenésre nem volt időm, ugyanis el kellett jutnom a belső, országon belüli járathoz, hogy Guangzhouba mehessek, ami korántsem volt triviális a hiányos vagy néhol bizony hiányzó angol feliratok hiánya miatt. Persze a kínaiak hamar rájönnek a reptér hiányosságaira és a nyelvük nehézségeire. Rögtön le is csapnak rád, ha kicsit tétovának is látszol, hogy átkísérjenek a szomszédos terminálra, persze nem ingyen, hanem csakis valuta ellenében, ami akkoriban még csak a zöldhasú amerikai dollár volt számukra. Nekem is meg kellett harcolnom az emberemmel, aki gyakorlatilag egyből rácuppant a nagy bőröndömre, s nem akarta elengedni, hiába mondtam, hogy nem kell a kéretlen segítsége. Elég határozott fellépésre engedte csak el, mivel azt mondtam, meg kell várnom itt a kollégámat.

Az országon belüli belső járatnál éreztem azt először, hogy itt azért mások az elvárások és szabályok mint Európában. Elég kaotikus felszállás és lepakolás után tudtam csak helyet foglalni, s mint a ritkaságra, úgy néztek rám mint a gépen lévő egyedüli európaira, mindenki mosolygott, vagy próbált a közelembe lenni, hogy pár mondatot szóljon hozzám, persze csakis mandarin nyelven, amiből egy kukkot nem értettem. :) 

Guangzhouba érkezve az első utam a hotelbe vezetett, ahol már várt a projekt képviselője.

Az angol nyelvtudás nem volt még széles körben használt és ismert, emiatt muszáj volt egy kísérőt kapnunk, aki a napi nehézségeken átsegítette a projekt 3 külföldi tagját.

Gondolj bele, milyen lehet egy 6 millió lakosú városban élni, amit még egy 4 milliós külváros vesz körül, s mindenki ingázik a napi megélhetés érdekében. Nagyon zsúfolt utcák, hatalmas jármű forgalommal jelezték, hogy itt bizony más méretekhez kell hozzászoknom.

Az első igazán döbbenetes élmény az első munkanap után ért, amikor az irodát elhagyva egy 2x6 sávos belső úthoz jutottunk és itt kellett taxit fognunk hogy a hotelhez visszatérjünk. Minden nap ez az élmény fogadott bennünket ennél az irodánál. Telefonos előrendelésre ekkor még nem volt lehetőség, így meg volt mindig az esti kalandtúra első állomása, “szerezz taxit” címszóval.

Az egyik igen központi kérdés ebben a távoli országban is a napi étkezés. Bár kaptam több védőoltást is, azért az utcai kifőzdék ajánlatait nem kóstoltuk meg az európai kollégákkal, mondjuk nem is ajánlották a kínai kollégák sem. Közeli éttermekbe jártunk, ahol viszont sosem lehetett tudni, milyen húst is ettünk éppen, olyan furmányos módon szeletelték fel az alapanyagokat. Miután a sokadik kérdéseinkre se kaptunk megnyugtató választ, mi is volt a négy- vagy kétlábú eredeti formája, inkább áttértem a halakra és a vegetáriánus fogásokra. Az első angolna fogást még kicsit bizarrnak éreztem, de rá kellett jönnöm, nagyon finom ízeket tudnak kihozni ezekből a kígyószerű halakból. A halfogyasztás mellékhatása volt, hogy mindenáron meg akarták velem kóstoltatni a hal szemeit is, ugyanis ott a helyi szokások miatt rendkívül szerencsés fogásnak tartják, s képesek voltak elkérni tőlem a hal fejét is, csak hogy a várva várt hatást megkapják az életükben. Bevallom, én is megkóstoltam az utam vége felé, de sem ízre sem állagra nem egy akkora élmény a halszem, hogy érdemes megküzdeni az ellenérzéssel amit az elfogyasztása okoz. Ettől függetlenül is nagyon szerencsés embernek érzem magam és nem hiszem, hogy panaszra van okom bármi miatt is, de ezt már ekkor is sejtettem az életem során.

A földrajzi közelsége miatt felmerült, hogy Ázsia két ismert és nevezetes helyszínét, Hongkongot és Makaót is meglátogassuk. Szerettük volna látni, hogy a brit és portugál gyarmatbirodalom két egykori gyöngyszemei hogyan is néznek ki napjainkban és mennyiben mások az akkori Kínához képest. Hongkongba vonattal érkeztünk meg, ami hatalmas élmény volt, mivel egy nagysebességű vonattal hidaltuk át a bő 200 km-es távolságot, kevesebb mint másfél óra alatt, - közben számtalan lépcsős rizsültetvényt láthattunk a vasút mentén - majd a pályaudvarról taxival mentünk a Hongkong szigetére. Külön élmény volt a tenger alatt kialakított aluljárón áthajtani ami döbbenetes élmény volt, az pedig alap volt a közlekedőktől, hogy a sebességet és szabályokat szemmel láthatóan maximálisan betartották, tisztában voltak azzal, mit jelenthet itt egy baleset sorozat s milyenek lennének a mentési lehetőségek. 

Hongkong volt az első igazi metropolisz amivel találkoztam, s nagyon magával ragadott. Sosem tudom elfelejteni, azokat a hatalmas felhőkarcolókat amelyeket az utcán sétálva ámulatban ejtettek bennünket. A sziget méretei miatt csakis felfelé lehetett terjeszkedni az ott lakóknak, s emiatt nem volt lehetőség másra, mint apró szobákkal tarkított magas épületeket építeni.

Az első automata üzemelésű metró, ami hajszálpontosan áll meg az embereket védő plexi ajtók előtt a peronra beérve jelezte, hogy a Brit Birodalomra jellemző átgondoltság, szervezettség itt is itt hagyta a nyomát. Az egyik legizgalmasabb túra az Temple street éjszakai piacára vezetett, ahol szerint mindent lehetett vásárolni, ami egy turista számára érdekes lehet és kínai és a távol-keleti kultúra örökségét mutatja be. Itt szereztem be az első kínai agyagkato náimat, egy ópium pipát és néhány apróságot, aminek az otthoniak örülnek majd.

A másik esti látványosság, a hongkongi tengerpart sétáló részén szemből látni a hatalmas felhőkarcolók képet az éjszakában. Fenomenális élmény, amit eddig csak filmekből láthattam az valósággá vált. A parti sétány egy szakaszán a hongkongi filmipar nevezetes szereplőiről készült kis táblácskák voltak elhelyezve a betonba öntve, a legnevezetesebb természetesen Jackie Chan-é volt.

Másnap reggel, elég fáradtam az éjszakai piaci kirándulás után ültünk fel a szárnyas hajóra és mentünk át Makaóra. Eszembe jutottak egyből kedvenc Piedone filmem képei, látva a hatalmas tengerjáró hajókat és a zsúfolt kikötő képét, milyen izgalmas lehetett itt forgatnia.

Makaón egy teljesen más világba csöppentünk bele. Az egykori portugál gyarmat sok mindent megőrzött ekkor még a korábbi bájából, a dombtetőre épült egykori erőd és templom maradványai egy teljesen más világról számoltak be. Az ételek között végre tudtunk sima mediterrán ízekkel bíró steaket ennünk végre és igazi sört ihattunk mellé. Ekkorra már éreztük mindannyian a hazai ízek hiányát és rendszeresen tartottunk pizza/pasta napokat, hogy egy kis örömöt vigyünk az ázsiai konyha mellé és a hazai ízeket is élvezhessük. Mivel a mi konyhánk szerint értelmezett desszertet, süteményt nem találtunk ezért ilyen apró örömökkel kárpótoltuk magunkat a hazai ízek hiányáért.

A visszafelé út sem volt zökkenőmentes, ugyanis a kínai-makaói határnál nem akartak visszaengedni a kínai szárazföldi területre. Az akkori határőrök számára egy csodabogárnak tűntem a magyar útlevelemmel, mesélnem kellett hogy merre található kis hazánk és mit csinálok itt?Mikor már a harmadik útlevélkezelőt hívták oda hozzám és faggattak, kezdtem érezni, hogy ennek tétje lehet. A svéd és ír kollégámat simán átengedték, engem viszont hosszasan faggatak s már-már az volt az érzésem, megtagadják a belépést az országba s akkor ez az ártatlan hétvégi kirándulás igen csak bonyolult helyzetbe fordulhat számomra (vízum és egyéb okok miatt).

Szerencsére megkaptam a pecsétet és a projekt kollegák nagy üdvrivalgással fogadtak a váróba való belépéskor. Az ő örömüket látva éreztem, hogy valóban nem egyszerű helyzetben lehettem az egzotikus útlevelem miatt.

Néhány nappal később befejeződött az egzotikus út és felülhettem a Guangzhou - Frankfurt járatra. A hajnali 2 órás indulás kicsit felborítja az ember bioritmusát, de látni a Kaukázust felülről, az iráni területeket s az Urál átlépése mindig jóleső izgalommal töltötte el a hazavágyó embert.

Több mint 10 órás utazás után felemelő érzés volt leszállni a jó öreg Európába, minden létező világok legjobbikába. Azóta értékelem legjobban és tudom is, hogy mennyire jó helyen élünk mi, itt Európában.

Értékeld a bejegyzést

1 vélemény